Szentlászló

Szlám József: SZENTLÁSZLÓ Gondolok rád szép hazám, szép horvát hazám
Fiaid mos harcolnak a szabadság után
Életünket hogyha kell, érted adjuk hát
Nem adjuk mi Baranyát, sem Szlavóniát
Szentlászló az én hazám, a szívembe zárva
Ott ahol a jó anyám most is hazavárna
Nem hagylak el sohasem, kedves kis falum
Nem sokára itt leszek egy szép hajnalon
Elmúl minden fájdalom, visszatérek még
Kivirul majd a szabadság, tiszta lesz az ég
Szentlászló az én hazám, a szívembe zárva
Ott ahol a jó anyám Szentlászlóba várna

Baronyi Etel: SZENTLÁSZLÓ

Nem szól már a szentlászlói
öreg templom nagy harangja,
A falu is lerombolva, felégetve,
elhagyatva.
Harcosaink temetetlen
szerte széjjel a romokban.
Nincsen senki a faluban
aki rájuk gondolna.
Sirhattok ti messze ûzött
szentlászlói édesanyák,
fiaitok piros vérét
a hazáért feláldozták.
Nem szólhat a nagy harang
bánatot hirdetve értünk,
könnyeinket idegenbõl
küldjük rájuk a felhõktõl.
Vidd el, kérjük, terhes felhõ
ezt a keserû könnyeket,
vegyítsd össze véreikkel
ott az édes anyaföldön.
Megõrizzük szívünk mélyén
drága emlékük örökké,
mert Szentlászlót, szép hazánkat
eltörölte az ellenség.

Kelemen Mária : EMLÉKEZÉS Gondolatban újra otthon vagyok,
Az udvar, a kis ház, amelyben lakom.
Emlékek sorban sorakoznak itt,
Gyermekeimmel itt lakom megint.

Otthon tavasz van, virág kikelet,
Bárányfelhõk úsznak a falu felett.
Minden más lett azóta már,
Kihalt lett a falu, nem dalol ma már.

A szép Vuka mentén bokrok újra zöldek,
Gyümölcsös kertjeink virágba öltözve.
Minden kihalt, minden olyan árva,
Nem berreg a traktor, szorgos keze árja.

Nemrég még itt ültettünk, vetettünk,
Kicsiny kertjeinket szépítgettük.
Lanyha szellõ simogatta arcunkat,
Fényes napsugár biztatóan mosolygott.

Rémes dolog történt falunkkal.
Kiûzött népe azóta hontalan.
Sokat szenvedett ki otthon maradt,
Sok szeretteink élete ott maradt.
Szívem összeszorul, ha rájuk gondolok,
Sírhantjukra virág, koszorú sem jutott.
De emlékeimben ott élnek õk,
Poraikat áldja meg a Világteremtõ.

Kelemen Mária : FIAMNAK Mennyi könny és bánat ül szívemen
hogyha rád gondolok drága gyermekem.
Susogó szellõtõl küldöm sóhajom,
Elszálló felhõtõl a gondolatom.

Ott a mély árokban, sár, dér, fagy között,
Görcsösen fogod a fegyvered.
Élni vagy ölni? S mind egyre megy.
Ellenséged várod remegõ szívvel.

Robaj, könny, sóhaj ezen gondolat,
Szép hazámat védeni mily nagy feladat.
Puskaporszag között, gránát roban el,
Egy élet kialszik az árokban örökre.

Még hisz alig éltem, így gondolkozol,
Itt lelem a sírom, egy ködös hajnalon,
Bajtársaim mellett én is harcolok,
Nem adjuk szép hazánkat, ez dicsõ dolog.

Kocsis Zita : SZENTLÁSZLÓ Egykor boldog voltam, mint madár az ágon. Még akkor kezdtem rügyezni, a láthatár szir-mai lassan tárultak ki elõttem. Gondtalanul éltem, szüleim karja dédelgetett, óvott. A rossz megközelíthetetlen volt számomra. Bíztam az emberekben, meg voltam gyõzõdve, hogy mindenki mindenkinek csakis jót akar. Álmaimban szép zöld réteken jártam, mindenütt tiszta volt az ég. A nap sugara lágyan símogatta arcomat. A messzeségbõl aranykalászok bólogattak. Az ember örült kínjai gyümölcsének, remegõ szívvel, magyar nótával az ajkukon mûvelték a földjeiket.
Mindenki társam volt, a jóakaratot, a hitet, a szeretetet éreztem. Nótás szívû emberek éltek a faluban. Szól a zene. A prímás pengeti hegedûjét. A fiatalok táncolnak örömükben. A leányok arca kipirosodott, mint a piros alma. A szemük szikrázik és boldogság sugárzik belõlük.
Az ember azideig nem tudta, mi a bú, a fájdalom. De egyszer csak a zeneszó elcsende-sült, mindenki sóbálvánnyá változott, szívük megrettent.
Szörnyû fekete felhõ jelent meg álmaimban. Erõs vihar tombolt, mindenütt sikoltás, jajgatás, zokogás hallatszott. Menekült mindenki, ki merre tudott. Nem hittem a szememnek. A fergeteg szeme tele volt gyûlölettel. Nem kímélt õ senkit. Egyformán bánt férfiakkal, csecsemõkkel, erõtlen öregekkel, serdülõ és hajadon fiatalokkal. Ûzött, vágott, rombolt mindent eszméletlenül.
Lerombolt házak, megölt fiatalok teste hevert falunk utcáin. A vér bemocskolt mindent. Az állatok ide-oda tántorogtak. Nem vitte õket a lábuk, lerogytak és megkínozva várták végsõ perceiket. Füst beborította kedves kis falumat. Kihalt a falu, csak a falak sírnak. A messzeségbõl csak a lerombolt templom tornya látszik. Nem kondul a harang, nem hívogatja többé a híveket hû imára. Nem vallhat az ifjú remegõ szívvel hû esküt kedves mátkájának. Nem égnek többé a karácsonyfa gyertyái, nem dicsõithetjük a Megváltó születését, nem keresztelhetünk a Szentlélek nevében.
Szentlászló, édes kis falum, Szentlászló népe! Siralmas lett a sorsunk. De bízzunk a jó Istenben. Õ a mi hû pásztorunk, aki védi nyáját és nem hagyja el. Alázatosan hajtjuk meg fejünket hû imára, imáinkban emlékezzünk azokra, akik vérüket ontották falunkért. Kérjük a békességet, kérjük, hogy a gyûlölet ne ejtse rabul a szívünket. Kérjük, hogy kitartóak lehessünk. És idõvel jó Isten áldását érezni fogjuk.

Kocsis Zita : NEKTEK FALUM NÉPE! Már megint itt van 23-a. Jól emlékszem, azon az éjszakán esett az esõ, dörgött, villámlott. A karácsonyfa ágait milyen gorombán táncoltatta az erõs szél. A villám fénye bebecsapott a szobába, betegszobába. De nem betegek voltak itt elhelyzve, hanem menekültek. Nem volt nyugalmas éjszakám, nem jött álom a szememre. Egyszer csak a telefon éles csörgé-sét hallom, gyors lépteket.
Lélegzetemet visszatartottam. Az agyamon minden gyorsan átrepült : boldog gyermekkorom szeretõ falumban, víg tánclépések a Petõfi kulturdomban, szorgalmas népek a határban, aratóünnepély, karácsonyi boldogság, béke, az elsõ puska-lövés, az elsõ sebesült, az utolsó pillantás szeretõ falumra. Vérad. A folyosón léptek hangzanak, halk moraj. Az élet ébred a táborban, kimegyek én is a folyosóra. Istenem, milyen látvány! Mindenki könnyezik, reszket, az arcok tele aggodalommal. Mi is történt?
Nem, ez lehetetlen! Elesett a falu! Kivonult az utolsó harcos is a falunkból, de vissza-nézve, mögöttük maradtak a halottak, akiket ismertünk, kedveltünk és testvéri szeretettel szerettünk. Szentlászló népe olyan lett, mint az ágról szakadt levél. Nehéz az ágról szakadt levélnek az élete. Fáj néki a szíve, lelke, valami mindig fojtogatja, nincs nyugalma. De az élet folyik tovább, nincs kegyelem. Nehéz az ilyen élet, de kitartónak kell lenni és fenntartott fejjel tovább lépkedni.
Mit is mondjak, Szentlászló népe? Ne adjátok fel a harcot, még nincs vége, gyûjtsük az erõt a visszatérésre! Nem törölheti ki senki sem szívünkbõl a falunkat, Szentlászlót. Ne feledd el, hogy magyar vagy, hogy magyar az anyanyelved. A jó Isten vezessen bennünket kézenfogva az utunk végéig, mert akit szerettünk, nem feledjük. Bármit beszéljen ajkunk, megrezzenünk ha szóba hozzák, õt áldjuk hogyha meghalunk.

Elõzõ oldal

Vissza a fõlapra
szentlaszlo@compunet.hu Dorka

Utolsó frissítés:1998. február 17.