1988-ban megkezdõdtek Milosevics nacionalista gyûlései Szerbiában és Crna Gorában. Követelni kezdték a két tagköztársaság egyesítését és a "Szerb Nemzeti Egység Visszaállítását".
1989-ben kezdetét vette a demokratizációs folyamat Szlovéniában és Horvátországban. 1990 januárjában a szlovének és horvátok elhagyták a Jugoszláv Kommunisták Ligáját. Megtartották az elsõ demokratikus választásokat Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában.
Már a többpárti választások kiírását követõen az ország különbözõ részeiben lengették a zászlókat, hol vörös csillaggal, hol anélkül. A nép megválasztotta "eszményi" vezetõit. A két legnagyobb köztársaság között, amellett, hogy nemzeti programokat hangoztattak, nézeteltérés keletkezett a köztársasági határok kérdésében. Horvátország az 1943-ban el-gondolt, majd késõbb szentesített határait tartotta természetesnek. Elõször önállósulását kívánta megvalósítani a demokrácia elvei alapján és ezután a köztársaságok együttmûködését azokon a területeken, amelyeken közösek az érdekek. Ezt nem fogadták el a szerb nacionalisták. Õk ugyanis úgy érezték, hogy veszítettek pozícióikból. Senki sem vitathatja azt a tényt, hogy az elõzõ társadalmi rendben a hatalmi szervekben aránytalanul magas volt a szerb nemzetbõl származók létszáma. A hadseregben, a rendõrségen, a bíróságokon szinte uralták a vezetõ beosztásokat. Az új horvát rendszer mindezt ki akarta igazítani, s arányos képviseletet szorgalmazott. Ekkor kezdetét vette a "Tuskók forradalma". Szerb félkatonai milicisták országutakat és egyéb utakat zártak el Knin környékén és sor került az elsõ összecsapásokra köztük és a horvát rendõrség között. Babics és társai fegyveres ellenállást szerveztek azzal az indokkal, hogy a "horvát fasiszták" kiirtással fenyegetik a szerb népet Horvátországban. Ennek igazi indoka a Szerb Szocialista Párttól származott. Milosevics és társai a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumát szentesítették. Abban leírták, hogy a jövõben egy Nagy-Szerbiát kell kiépíteni, mert elérkezett az idõ, hogy e nép domináljon a régi Jugoszlávia területén, hiszen számbeli többségük és "történelmi múltjuk" erre feljogosítja õket.
Láttuk, hogy a kokárdaviselõk rönk-forradalmukkal megkezdték a határrendezést Horvátország szerblakta területein. Egyszerre megjelentek a belgrádi torzszülöttek: Draskovicsék, Opacsicsék, majd Babicsék, Martinicsék és Hadzsicsék. Megindult a térképrajzolás szerb módra. Elkezdõdött a propagandaháború, amely nagyon hamar fegyveres harccá fejlõdött, tragikus következményekkel.
A volt Jugoszláv Hadsereg támogatásával a környezõ falvak vérszemet kaptak és rárontottak a fõleg magyarok által lakott szomszédos falura. Szilas, Palacsa, Ada, Markusica, Gabos irányából megtámadták azokat, akikkel valamikor együtt tervezték a vidék jövõjét. Kellett a szentlászlóiak vagyona, a föld, a ház, a munkagépek, a lakberendezés.
A lakosság, mint õsei a történelem során annyiszor, a falu védelmére kelt. Példa volt bõven, hisz a falu férfiai hol egyik, hol másik hadseregben, de mindig is harcedzett katonák voltak: századunk minden európai háborújában akarva-akaratlanul is részt vettek. A mundér nemzedékrõl nemzedékre változott, de a szívük mindig a helyén volt.
Annak ellenére, hogy az ellenség emberben és fegyverben sokkal erõsebb volt, a bátor katonák és önkéntesek 152 napon át védték a falut és tartották Eszék déli frontvonalát, élethalálharcot víva, miközben a falura több mint 15 ezer lövedék zúdult. Mint ahogy Vukovár Horvátország szimbóluma, ugyanúgy lett Szentlászló Eszéké. Amíg Szentlászló tartotta a déli frontvonalat, Eszék védõinek sikerült megszervezni a város védelmi stratégiáját. Augusztus végén elõször fõleg az idõsek, a kiskorúak és az asszonyok hagyták el a helységet. A falut 1991. november 24-ig tudták védeni. Amikor már az ellenállás lehetetlenné vált és az ellenség gyûrûbe zárta a védõket, a kiszabadulásra kellett gondolni. Az egyedüli megoldást a gyûrû áttörése kínálta. 1991. november 23-án 17 órakor kezdõdött a kitörés. 12 órás gyaloglás után, derékig érõ vízben, sáros kukoricáson át, másnap virradóra sikerült a falu védõinek szabad területre jutni, a néhány kilométerre fekvõ Ivanovácba, Eszék irányában.
Emberfeletti megpróbáltatásoknak voltak kitéve a szentlászlóiak. A haditerv sikeres megvalósítása emberáldozatokba került. Tíz gárdatag maradt a harcmezõn, akiket már nem tudtak eltemetni kellõ módon, mert a temetésre már nem jutott idõ. Hét lakos maradt a faluban, akikrõl még ma sem tudunk semmit. A helységnek 21 hõsi halottja van, közülük 5 civil. Katonáink közül négyen estek fogságba, akikrõl még ma sincs semmi hír. Szentlászló tanúsította a legkeményebb ellenállást a vidéken. A sikeres áttörés után az edzett katonák csatlakoztak Eszéken a város védõihez és ismét a lövészárokba mentek a haza védelméért.
November 24-én Szentlászlót elfoglalta az ellenség és azóta minden kapcsolat megszakadt a helységgel. A faluból nem menthettünk meg semmit. Ott maradt a föld, a ház, a munkagépek és most nincstelenül várjuk a Vöröskereszt adományait. A megszerzett videófelvtelek és fényképek bizonyítják, hogy a falu teljesen lerombolták. Nincs egy ép ház sem. A faluban senki sem él.
Ezekrõl a borzalmas eseményekrõl Eduárdó Flores spanyol újságíró írta le élményeit "Mocskos háború" címû könyvében, aki mint az Elsõ Nemzetközi Egység parancsnoka, részt vett Szentlászló védelmében.
Ebbõl a könyvbõl idézem azt a részt, amely Szentlászló epilógusára vonatkozik.
" Marin, Árpi, Babo, Edward, Cigo és Sándor, akit egy hónappal azelõtt vesztettünk el: azon a november 25-én a szomorú köd borította Eszéken megesküdtem az emléketekre, hogy visszatérek Szentlászlóra, megtisztítom a gyûlölettõl a kerteket, új és erõs fákat ültetek azok helyett, amelyeket a kartács szétszaggatott, Rátok emlékezve élek majd, és megpró-bálok felnõni Hozzátok. Johnnyval lemegyünk a Dráva partjára és végre sírhatok.
15:00 órakor hangzik el az utolsó telefonbeszélgetés Glavas és Pista között :
Glavas: "Fiúk, tartsatok ki! Áttörjük az ostromgyûrût és megyünk Szentlászlóra. Kaptok muníciót. Megadásról szó sem lehet!"
Pista: "Normális vagy? Meg vagy te õrülve? Miféle megadásról beszélsz? Kinek adnánk meg magunkat?"
Eszék és Szentlászló között ezután már nem történik telefonos kapcsolatfelvétel. Ivanovacról még két alkalommal sikerül életre kelteni a körülzárt faluval a telefonösszeköttetést. Pista egyenként végigjárja a szentlászlói védelmi állásokat, minden harcosnak fejenként két kézigránátot oszt ki. Glavas szavai ott visszhangzanak benne: Megadásról szó sem lehet. Pistának átvillan az agyán: "Uramisten, a halált osztottam ki nekik!".
Képtelenség! Szentlászlón mindenki pontosan tudja, hogy a túloldalon a vukovári mészárosok megfent kései várnak rá: megadásról szó sem lehet.
Parancsot adnak ki, hogy takarékoskodni kell a munícióval, senki sem lehet biztos benne, hogy az eszéki segítség valóban át tudja törni az ostromgyûrût, és azt sem tudni, mikor szánják rá magukat a szerbek, hogy megmutassák a képüket egy ostrom keretében. A szerdai elsõ kísérlet után úgy látszik, kétszer is meg fogják gondolni. Egyedül az E.N.E. szektorában 11-15 fõ körül voltak a veszteségeik.
Egyelõre megelégednek azzal, hogy olyan vehemenciával lövik állásainkat, ahogy koráb-ban még soha, ám a horvát gárdisták már hozzászoktak, hogy remeg a lábuk alatt a föld, és a nagy kaliberû lövedékek fütyülése sem idegen a fülüknek. Azonban az utóbbi bombázások hevessége még rájuk is nagy hatással van. Ha korábban két "Katyusa" okádta a tüzet Szentlászlóra, akkor most már hat, nem számítva az aknavetõket és a különféle kaliberû ágyúkat, amelyek szintén megszaporodtak.
23-án támadásba lendülnek. 28 tank tör Szentlászlóra Palacsa felõl az azonos nevû utca és az iskola között. Két páncélos felrobban, amint aknára fut, egy szerb hadoszlop megrohamozza a vasútállomást, a védõk jobb harcállásokba vonulnak vissza. Meghal Babo, Árpi és Edward, késõbb megsebesül Cigo. Nem tör ki pánik. A szerbek megállnak, nem merik folytatni a támadást. Megelégszenek azzal, hogy tucatjával helyezik el orvlövészeiket az elfoglalt házakban és állásokban. Nem tudni pontosan, hány támadót fékeznek meg az aknamezõk.
Kezd körvonalazódni a kiürítés gondolata. Csak Koco és Pista beszél róla. Mindössze õk ketten ismerik a gyülekezés idõpontját, színhelyét, rajtuk kivül senki sem tud erõink kiürítési parancsáról. November 24-én, vasárnap 17:00 órakor Pista vezeti az elsõ csoportot. A Vendelovo utca végén gyülekeznek és kelnek útra a Vrbik felé, százhúszan; mindegyikük egészséges és kész harcolni, hogy utat nyisson a Koco által vezetett második csoport számára, amelynek feladata magával vinni a sebesülteket és a faluban maradt néhány idõs polgári személyt. Pista csoportjának egy helybéli mutatja az utat, aki úgy ismeri az öntözõcsatornákat és az egész környék helyszínrajzát, mint a saját tenyerét, néhol mindössze néhány tíz méterre mennek el a csetnikek orra elõtt. Elérik a Bobota csatornát, amely inkább folyó, átkelnek rajta, majd Pista bekapcsolja a rádiót: "Horthy hívja a Fejet ( Glavas ) ... feleljetek !", "Hallak, Horthy. Éltek? Átértetek? Hol vagytok?!", a csetnikek megzavarják az adást... "Sokol és Tica hívja Horthyt ...", Pista bizalmatlan, kéri, hogy igazolják magukat: " Horthy hívja Sokolt. Mondd meg, melyik testvérünk halt meg a Fehér Laktanyánál?","Bruder Breki ...", Pista fellélegzik: "Vezess!". A csoport folytatja útját, "Zsukov tábornok" bekapcsolódik a beszélgetésbe: "Menjetek a nagy fény felé. Ivanovác oké!" (a "nagy fény" az Antunovác és Divos közti áramelosztó állomás.) Eltelt november 24-e elsõ órája. A fiúk az elsõ csoportból már biztos helyre érkeztek, Ivanovacba.
Horthy után fél órával indult el Szentlászlóról a Koco vezette második csoport, viszik magukkal a húsznál is több sebesültet. November 24-e, 17:30 van. A sebesültek se hallatnak egy pisszenést sem, senki nem szól semmit, még csak nem is nyög senki. Nincs elég ember, hogy vigyék a sebesülteket. Az a fájdalmas döntés születik, hogy ott kell hagyni a halottakat, nincs idõ eltemetni õket. Marint és Petar Gyuricsot a szentlászlói templom romjai között hagyják, Cigo abban a pincében nyugszik, ahol addig a falu védelmének paramcsnoksága mûködött, a többiek pedig szanaszét, leginkább ugyanazon a helyen, ahol az ellenséges golyók vagy kartácsok végeztek velük.
Koco és kísérteties csoportja elhagyja a falut, az ellenséges tankok már mintegy kétszáz méterre közelítették meg õket a Kozarcseva és Vendelovo utcák közti szárnyon, hosszú órákon keresztül gyalogolnak néma csendben, míg el nem érik a bobotai csatornát. A harcosok leveszik derékszíjaikat, megkötözik a sebesülteket, így viszik át õket a csatorna túlfelére. Divos közelében járnak, amikor a rádióban újra felhangzik a jelzés: "Menjetek a nagy fény felé", hajnali 05:00 óra is elmúlik már, amikor beérnek Ivanovácra, a mentõautók elviszik a sebesülteket, a többiek pedig lefekszenek, ahol helyet találnak a faluban... Az E.N.E. sebesültjei: Aleixandre Fernandez, Ognien Filipancic-Schubert, Szabó Géza és Ciro Nikolac.
Egy külföldi fényképész, aki Vukovárnak a szerb csapatok által történt elfoglalásától fogva kísérte azokat, így beszélte el a szentlászlói csatát:
"Szinte mindvégig közel voltam, igen közel Zseljko Raznatovity "Arkan" vezérkarához Vukováron, így meggyõzõdhettem a belgrádi bûnözõ vezette félkatonai egység kegyetlenségérõl: számos horvát foglyot végeztek ki szenvtelenül a szemünk láttára, anélkül, hogy bármiféle érzés legcsekélyebb jelét is mutatták volna. Elhagytuk Vukovárt, úgy hogy ott a JNH reguláris csapatai maradtak; mielõtt Palacsára értünk volna, Szentlászló közelében az oszlop java része, amellyel mi, újságírók is mentünk, áthaladt Borovón, ahonnan Trpinjába vettük az irányt, hogy aztán Bobotába menjünk, itt egy megbeszélésféle volt a helyi csetnikekkel, akik úgy ötvenen csatlakoztak Arkan csapatához. A következõ érintett falu Szilas volt, majd Kórógyon keresztül érkeztünk Palacsára november 19-én délután. 20-án tudomásunkra jutott, hogy a JNH egységei elvágták a Szentlászló-Ernesztinovo országutat, és szétkergették az "usztasákat" az utóbbi faluból. Szentlászlót teljesen körülzárták, és emlékszem, hogy aznap este Arkan maga mondta, hogy "belemártják a késeiket az összes horvát és magyar usztasába meg a Nemzetközi Brigád külföldi fasisztáiba", nekem már korábban voltak olyan információim, hogy egy rézben külföldiekbõl álló egység harcol a horvátok oldalán Szentlászlón. Egy felderítõosztag jelentése rámutatott, hogy a "nemzetköziek" éppen velünk szemben voltak, a két falut elválasztó vasútvonal másik oldalán. Arkan egy térképre pillantva azt a parancsot adta, hogy a támadás sûrûjét erre a pontra összpontosítsák, hogy megpróbálja elfogni a külföldi önkénteseket, akik iránt nem ritkán több, mint esztelen gyûlöletrõl tett tanúbizonyságot. Nekünk nem engedték meg, hogy elkísérjük az utolsó palacsai házakban, közvetlenül a sínek mentén lõállást elfoglaló csoportokat. A JNH számos tisztjét láttuk ki-be járni abban a házban, amelyet az Arkan vezette csoportok törzsének rendeztek be, és valaki megjegyezte, hogy "a hadsereg megengedte a parancsnokunknak, hogy õ irányítsa az usztasák elleni utolsó rohamot". Teltek-múltak az órák, és csak azt tudtuk konstatálni, hogy tüzérségi párbajt vívtak egymással a szerbek és a bekerített falu védõi. Be voltunk zárva egy pincébe, és "biztonságunk" érdekében nem engedtek ki bennünket onnan, mivel a horvátok aknavetõgránátjai mindenfelé hullottak. Két mentõautót láttunk érkezni, amelyekkel hat súlyos sebesültet szállítottak el. November 22-ig, péntekig a helyzet ugyanolyan maradt, alig változott. Jöttek a mentõautók és elvitték a sebesülteket, de mind több szerb harcos is érkezett, hogy tovább erõsítse Arkan amúgy is népes csapatát. A hadsereg mindössze a horvát állásokat bombázta, amint megtudtuk Markusicában, Szilasban, Adán és magában Palacsában felállított megszámlálhatatlan tüzérségi üteggel. Péntek este megbeszélést tartottak a JNH magasrangú tisztjei és Arkan emberei, amelyet követõen tájékoztattak bennünket, hogy másnap elindítják az elsõ rohamot, hogy felmérjék a horvátok erejét, és még aznap délután el is foglalják Szentlászlót. Még a pincébe is lehallatszott a szerb hangszórók visszhangja, amelyekbõl megadásra szólították fel a horvát helyõrséget. Az elsõ támadást a két falut összekötõ út és a szentlászlói vasútállomás között kezdték meg, nem láttuk, hogy mi történik, de a lövöldözés hevességébõl rájöttünk, hogy a horvátoknak eszük ágában sem volt megadni magukat. Aznap felfüggesztették a támadást, mert a veszteségek nagyobbak voltak a vártnál, a szerbek meglepettnek tûntek az ellenségeik által kihelyezett nagy aknamennyiség láttán, éppen az indított roham irányában. Aznap délután hatig arról a helyrõl, ahol voltunk, 29 szerb holttestét számoltuk össze, õk mind az elsõ roham során vesztették életüket. Úgy döntöttek, másnap reggel újra támadnak, immár harckocsikkal, masszív tüzérségi támogatással elõkészítve az akciót. Így is cselekedtek. Vasárnap, 24-én 13 órakor szóltak nekünk, hogy valamivel közelebb mehetünk Szentlászlóhoz, de az akciót leállították, mert a horvátok még nagyszámú harckocsival rendelkeznek a faluban, és csak akkor szándékoznak újrakezdeni, ha biztosak lehetnek az akkor épp Adán és a vrbiki erdôben felálló szövetségi egységekkel való abszolút koordinációban, hogy e három helyrõl lehessen indítani a döntõ rohamot. November 25-én, hétfõn 07:00 órakor a szerbek támadásba lendültek, majd déli tizenkettõkor Arkan összekötõje jött szólni, hogy menjünk usztasahullákat fényképezni, és közölte, hogy az egész falut bevették. Felszálltunk a dzsipre, és a síri csendben - már nem hallatszanak lövések - behajtunk Szentlászlóra. Rögtön a sínek után jobbra kanyarodunk, és annak közelében, ami valaha vasútállomás lehetett, az út mellett balra élettelen testeket pillantok meg. Szövetségi katonák gödröt ásnak. Két holttesten fekete egyenruha van, még a harmadik egy vörös kereszttel díszített fehér zászlóval van letakarva, azt mondják, egy "angol fasiszta zsoldos", a másik két halott pedig egy muzulmán és egy alig húsz év körüli magyar fiatalember a faluból. Odaérünk Arkanhoz, aki haragosnak látszik, de nem tudom kideríteni, mi váltotta ki dühét, a foglyok iránt érdeklõdünk: "Nincsenek foglyok" mondják, "megszöktek", nekem viszont hihetetlennek tûnik, hogy egy teljes helyõrség ki tudta játszani az ostromgyûrût, egyébként meg azt hittük, jelentõs horvát erõk állomásoznak a faluban. Arkan két keze közé fogja a fejét és hisztérikusan rikácsol: Azok a kurafik..." üvölti, és zokogásban tör ki. Míg mellette állunk, látom, amint számos szerb holttestet raknak fel a teherautókra. Némelyikük teljesen szét van szaggatva, biztos az aknák tették, a legtöbbjükön viszont lõtt sebek látszanak. Az összekötõ azt mondja: "A katonák tehetnek róla", de nem értem, mirõl beszél. Meg voltunk gyõzõdve róla, hogy az usztasák a faluban vannak, és a rohamra induló három oszlop egymást lõtte, az összes halott, akit itt látsz, a szövetségiekkel történt hibás koordináció eredménye". Vagy 50-60 testet számoltunk össze. Odavezetnek, ahol a "nemzetköziek" bázisa lehetett, a szerb önkéntesek önelégülten pózolnak a zsákmányolt zászlók elõtt, és elmondják, hogy likvidálták a külföldi egység parancsnokát, "Edwardónak hívták" , teszik hozzá, és az angol tetemre böknek. A falu teljesen rombadõlt, egyetlen ép házat sem látok, ehhez hasonló látványban volt részünk Vukováron...
Késõbb újra a falu közepére visznek bennünket, újabb horvát holttesteket mutatnak, két asszony és egy szintén civilruhás öregember testét látom, valamint hét katonáét. Arkan nincs sehol, a levegõben pedig a vereség hangulata érzõdik, és nem a "logikus" örömé, ami várható lenne ennek a pozíciónak az elfoglalása után, amelyrõl már úgy hallottuk beszélni a szerbeket, hogy ez Kelet-Szlavónia egyik legharcedzettebb állása."
Több, mint 54 nap telt el azóta, hogy kezdetét vette küzdelemsorozatunk a korábban ismeretlen kis magyar faluban a horvát Szlavóniában, ez a szentlászlóiaknak több mint négy hónap bizonytalanságot, rettegést, halált és pusztítást jelentett.
A késõbbi hónapokban minden egyes találkozás valamelyikükkel egy meg nem fogalmazott, de barátaink szemébõl kiolvasható kérdést vet fel: Visszatérünk? ..."
Szentlászlónak 21 hõsi halottja van, közülük 5 civil:
Kis Drazsen (21 éves) életét
vesztette 1991. augusztus 1.
Seklics Darko (29) 1991. augusztus
1.
Francsics Rudolf (35) 1991. szeptember
15.
Kuzman József (28) 1991.
október 15.
Preradovics Ljubomir (34) 1991.
november 6.
Kelemen Árpád (19)
1991. november 23.
Egyed János (28) 1991. november
23.
Pavicsics József (22) 1991.
december 6.
Kuzman László (24)
1992. január 1.
Dezsõ Mihály (43)
1992. május 17.
Szolovics József (27) 1992.
július 1.
Ludas Damir (33) 1993. január
11.
Kajtaz Slobodan (39) 1993. július
8.
Váci Lajos (52) 1994. január
17.
Tóth Josip (52) 1994. november
5.
Takács Drago (35) 1995. május
29.
Civilek:
Bajusz István (70) 1991. augusztus
20.
Csurman Lajos (57) 1991. szeptember
4.
Sukics Dzsuro (67) 1991. szeptember
4.
Gyökemati Dávid (58)
1991. október 2.
Fekete Sándor (59) 1991.
november 12.
A Horvát Nemzeti Gárda katonáiként életüket vesztették Szentlászló védelmében ( nem szentlászlói lakosok ) :
Samo Pajtler, Zorko Zsivkovics, Zdravko Sabljak, Antun Gustin, Sinisa Fabijanic, Slavko Nemet, Ivica Biber, Josip Bogdan, Sándor Berente, Marin Galic, Petar Dzsurin, Josip Greksa, Edward White, Dragan Devetak, Nedzsan Tutundzsic, Ivica Skoric, Stjepan Jamnic
Katonáink közül négyen estek fogságba, akikrõl még ma sincs semmi hír:
Kovács István, Albert József, Ember István, Kupresak Vlado
Akik ott maradtak a faluban, s eltûntnek nyilváníttattak:
Bece Etelka, Baronyi Lajos, Bece Julianna, Nánik Lajos, Egyed Julianna, Fülöp Sándor
A harcokban 56-an rokkantak meg. Kb. 50 ember a nehéz menekült életmód és a reménytelen visszatérés miatt talán hamarabb fejezte be életét, és õk a világ különbözõ részein lettek eltemetve.
A kiûzöttek ezreinek szent célja a visszatérés, hisz azzal tartozunk azoknak, akik életüket adták a hazáért.
Dr. Bognár András
: A horvátországi magyarság demográfiai fejlõdése
az utóbbi másfél század alatt
in: Rovátkák 1994, Zágráb,
1995.
Pavicsics, Stjepan : Podrijetlo
naselja i govora u Slavoniji
Zagreb, 1953.
Dr. Penavin Olga : A nagycsaládszervezet
Szlavóniában
( Kórógyon ) Újvidék,
1981.
Rózsa Flores Eduardo : Mocskos háború , Budapest, 1994.
Srsan, dr. Stjepan : Hrvatska
- povijest sjeveroistocnog podrucja
Osijek, 1994.
Szabóné Rózsa
Ilonka : Valahol Európában, Szlavónia szívében
in: Rovátkák 1994, Zágráb,
1995.
Szlám József : Szentlászló
Vujity Tvrtko : Tûzvonalban, Budapest, 1992.
Magyar Képes Újság , 1992-1995.
Horvátországi Magyarság , 1994-1995.
Adatszolgáltatók
:
id. Varga János, Bece Illés,
Bece Manci, Lapis Ibolya, Váci Éva, Ferenc László,
Dezsõ László, Baronyi Etel, Kelemen Mária,
Kocsis Zita, Gajnok Illés.
Elõzõ oldal | Következõ
oldal
Vissza
a fõlapra
szentlaszlo@compunet.hu Dorka
Utolsó frissítés:1998.
március 19.